A múlt héten Ungváron rendezték azt a konferenciát, amelyen magyar, ukrán és szlovák műemlékes, örökségvédelemmel foglalkozó szakemberek a gerényi körtemplom felújításáról beszéltek. Magyarországról Vajda József, Gaylhoffer Kovács Gábor, Káldi Gyula és Dr. Diószegi László adott elő.
A gerényi görögkatolikus istenháza a XIII. század elején (egyes feltételezések szerint a XII. század végén) épült kiemelt műemlék. Sorsa némileg emlékeztet a tavaly ősszel megújult tiszabökényi temploméhoz: eredetileg katolikusok használták, utána a görögkatolikusoké lett, a szovjet időkben az ortodoxé, majd a rendszerváltás után visszakerült a görögkatolikusokhoz. Hasonlóan a tiszabökényi épülethez sokáig ezt is szakszerűtlenül újították-toldozták, ez is kapott például cementvakolást.
A rendkívül értékes műemlék külső részét 2016-ban kezdte restaurálni a Teleki László Alapítvány. A munka elkészült, az épület gyönyörűen megújulva áll. A minapi konferencián is szó esett erről – bár oka és célja részben más volt. Afféle diplomáciai manőver. És ez jellemzi a gerényi templom megújításának korábbi stációit is, bizonyítva, hogy a műemlékes munkához korántsem csak építészeti és művészettörténészi szakértelemre, de jó adag diplomáciai érzékre is szükség van.
Az Ungvár peremkerületében lévő gerényi templomba ma túlnyomórészt ukrán (ruszin) hívek járnak. Élő, jó szándékú falusi gyülekezet, amelyet elsősorban az érdekel, hogy templomát használni tudja, a műemléki részletek kevésbé izgatják fel. Amikor a Teleki László Alapítvány munkatársai a 2010-es évek közepén szembesültek azzal, mennyi tennivaló lenne a vizesedő, romló állagú műemlékkel, először is a híveket kellett meggyőzniük arról, hogy a gránitkövekből készült lépcsőt nem érdemes viacolorra cserélni, és a cementvakolat helyett is jobb lenne valamilyen szakszerű falborítás alkalmazása.
A meggyőzés része volt egy tanulmányút szervezése a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Lónya református templomához. A busszal érkező ukrán görögkatolikusokat itt bográcsétellel vendégelték meg, egyúttal megmutatták nekik a gyönyörűen és korhűen felújított istenházát. Mire hazaértek, már meg voltak győződve arról, hogy az ő templomuk, a gerényi is hasonló elbánást érdemel.
Hátra volt még az ukrán műemlékes hatóság engedélye, amelyet ugyancsak sok szálat megmozgató manőverekkel sikerült megszerezni. A felújítás elkészült.
A február végi konferenciára azért volt szükség, mert a híradásokban nemcsak a büszke és boldog helyiek és az együttműködéssel egyébként elégedett lembergi, kijevi műemlékes kollégák olvastak a projektben a magyar részvételről, hanem a nacionalista politikai erők is. Cikkek, vádak jelentek meg, felhánytorgatva a magyar szakmai és anyagi tehervállalást.
A konferencia jól sikerült, és remélhető, hogy a gerényi templom ügye továbbra is megmarad a szakma keretein belül. A következő lépés a templombelső gazdag freskóállományának restaurálása, amelyet remélhetően a magyar és ukrán szakemberek közösen végezhetnek el. Most az a kérdés, a magyar fél és a Teleki László Alapítvány hogyan, milyen mértékben vehet részt a folyamatban. Minthogy a templommal kapcsolatosan a szlovák és cseh műemlékes szakma is érdeklődést mutat, és az az ukrajnai-lengyel vonatkozású műemlékállományban is nagyon jelentős, felmerült, hogy a költséges helyreállítást a négy visegrádi ország részvételével kellene megszervezni.
